A Rómaiakhoz írt levélnek ez a része néhány olyan mondatot tartalmaz, amelyek segítségével Luther Márton, a mi reformátorunk, számára sok minden világos lett Isten dolgaiban. Az itt szerzett hitbeli felismerések alapján kezdte el a Reformáció nagy művét. Ő maga így vallott erről: „Csak amikor Isten megkönyörült rajtam, aki éjjel-nappal elmélkedtem, értettem meg azoknak a szavaknak az értelmét, melyek szerint „az igaz ember hitből fog élni.” Itt kezdtem megérteni Isten igazságát, amely által, mint egy Istentől kapott ajándék által él az igaz ember a hite által. Megértettem, hogy ennek az az értelme, hogy Isten igazsága az evangélium által nyilatkoztatott ki, amely által Isten az ő irgalmából a hit által igazzá tesz, ahogyan meg van írva „az igaz ember hitből fog élni.” Itt úgy éreztem, hogy teljesen újjá születtem, és hogy egy nyitott kapun át a paradicsomba léptem. Egyszerre egy teljesen új fényben jelent meg nekem a Szentírás. Gyorsan emlékezetemben végigmentem a Szentíráson, és összehasonlítottam a hasonló igehelyeket, hogy ugyanis az Isten műve, amit velünk tesz, az Isten hatalma, ami minket erőssé tesz, az Isten bölcsessége, amely minket bölccsé tesz, Isten ereje, Isten üdvössége, Isten dicsősége. Amennyire gyűlöltem az „Isten igazsága” szavakat, most annyira megszerettem ezeket az édes szavakat, hogy Pálnak ez az igeszakasza számomra a paradicsom kapujává vált.”

            Ma, amikor a Reformáció 500, évfordulójáról ünnepélyesen megemlékezünk, az imént hallott szentigék számunkra is világossá tehetik – úgy, mint annakidején Luther számára -, hogy

1) mi az Isten haragja,

2) mi az Isten igazsága,

3) mi az evangélium ereje.

Ad 1) Isten haragjáról így ír Pál apostol: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatta ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot” (18. v.)

            A „természetes ésszel” gondolkodó ember valahogy úgy képzeli el, hogy megpróbálja képzeletében felnagyítani az emberi haragot. Valahogy úgy képzeli, hogy Isten sokkal jobban tud haragudni, mint az ember, sokkal jobban föl tud bőszülni, sokkal borzasztóbb az indulatának a megnyilvánulása. Isten haragja tehát a végtelenségig felnagyított emberi harag. Az efféle meggondolásokból aztán azt a következtetést vonja le: ha ajánlatos kerülni a haragvó embert, akkor sokkal inkább ajánlatos elkerülni Isten haragját, és nem ingerelni őt haragra.

            Vannak azonban olyan emberek is, akik ezt mondják: „Haragszik az Isten? Hát hadd haragudjon! Nem törődöm vele. Ha megtehetem, hogy nem kell foglalkoznom azzal, hogy valamelyik embertársam haragszik rám, akkor nem kell törődnöm Isten haragjával sem. Haragszik? Hadd haragudjon’

            Isten haragja azonban valami egészen más. Isten haragja nem egy tulajdonság, egy érzés vagy egy affektus, amely elborítja az elmét, hanem cselekedet.

            Isten haragja „csak” annyi és „csak” abban nyilvánul meg, hogy, hogy Isten pontosan úgy bánik velünk, mint ahogyan megérdemeljük. Egy csöppet sem rosszabbul vagy szigorúbban. Isten haragja tulajdonképpen abból áll, hogy Ő következetesen érvényesíti a törvényét és az igazságát minden „enyhítő körülmény” nélkül. Isten haragja tejhát a kegyelem nélküli igazságosság.

            Ha Isten haragja csak abból állana, hogy valahonnan a felhők mögül rázná felénk dühösen az öklét, akkor nem sokat kellene vele törődnünk. Isten haragja azonban azt jelenti, hogy már most és majd az utolsó ítéleten úgy fog velünk bánni, ahogy megérdemeljük – tehát elkárhoztat minket bűneink miatt. Ilyen halálosan komoly dolog tehát Isten haragja. Amikor Luther Márton ráébredt Isten haragjának komolyságára, ezt kezdte sürgetően kérdezni: Miként találom meg a kegyelmes Istent? ?“ Ez volt az a kérdés, amellyel nagyon sok ember őszintén hívő küzdött az ő korában. Sok ember felismerte, hogy saját kegyességükkel, jó cselekedeteikkel,m amelyekről úgy vélték, hogy érdemeket szereznek nekik, nem lehet elkerülni Isten haragját , és nem lehet kikényszeríteni a kegyelmét.

Ad 2) Miként lehet tehát Isten haragját elkerülni? Miként kerülhetjük el, hogy Isten úgy bánjon velünk, ahogyan megérdemeljük? Hogyan kerülhetjük el, hogy Isten elkárhoztasson minket a bűneinkért?

            Csakis úgy, hogy elfogadjuk Isten igazságát. Luther Márton gyakran mondta, hogy gyűlölte ezeket a szavakat. „Isten igazsága”, amíg rá nem jött, hogy ez mit is jelent. Eleinte azt hitte, hogy Isten igazságát úgy kell érteni, amint az igazságot a jogászok értik: az igazat fel kell menteni a bűnöst pedig el kell ítélni. A Rómaiakhoz írt levélből, éppen ebből a szakaszból azonban felismerte, hogy Isten igazsága mást jelent. Olyan igazságot, amely Isten előtt is érvényes. Isten igazsága ezt jelenti. „az igaz ember pedig hitből fog élni” (17. v.)

            Luther felismerte, hogy az az igazság, amely Isten előtt is megáll, maga Isten által adatott meg nekünk Krisztus Urunk engesztelő halála és feltámadása által. Nem az én igazságomról van tehát szó, mert már azelőtt, mielőtt bármi jót is tehettem volna, a jó Isten igazzá tett engem a kegyelme által. Ezért él az igaz ember a hitéből. Nem a saját igazságunkra támaszkodunk, nem érdemeinkben bízunk, hanem Krisztusba vetett hitünkre hagyatkozunk, amely igazzá tesz Isten előtt.

            Ez tehát Isten igazsága, ha engeded, hogy reád is vonatkozzon Krisztus igazsága, amely kegyelemben részesít, és igazzá tesz Isten előtt. Isten kegyelmének az ilyen felfogása a Reformáció egyik nagy felfedezése, amely az egyik reformációs elvben így van megfogalmazva: sola gratia – egyedül kegyelemből. Egyedül kegyelemből hit által jutunk üdvösségre.

Ad 3) Ilyen kegyelemteljes igazságról szól az evangélium. Arról számol be, hogy Krisztusban megjelent az Isten igazsága. Arról beszél, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (J 3, 16). El ne vesszen a bűnei miatt, hanem örök élete legyen a Krisztusba vetett hitéért.

            Mivel az evangélium arról beszél, hogy miként lehet Isten haragját elkerülni, és hogyan lehet az örök életet elnyerni, mondja Pál apostol. „nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, amellyel minden hívőt üdvözít” (16. v.). Nem szégyellte, mert érezte, és megtapasztalta, hogy az evangélium Isten ereje, görögül dünamisz, Ebből a szóból származik a mi dinamit kifejezésünk. Az evangélium Isten ereje, dünamisza, dinamitja, amely szétrobbantja a halál hatalmát, és megnyitja az örök élet felé vezető utat.

            Ne szégyelljük tehát az evangéliumot. Milyen fonák dolog az, ha az ember olyan dolgokkal dicsekszik, amelyekért szégyenkeznie kellene, és fordítva: olyan dolgokat szégyell,m amelyekkel bátran dicsekedhetne. Milyen sokan vannak, aki rendezetlen életmódjukkal, meg nem érdemelten szerzett javaikkal vagy felelőtlen tetteikkel dicsekednek’ Másrészt milyen kevesen vannak azok, akik az evangéliummal dicsekednek. Milyen kevesen vannak, akik szégyellik feslett és züllött életüket, és milyen sokan vannak, akik szégyellik az evangéliumot’

            Ne szégyelld az evangéliumot, hanem ezt mond magadba: Ha az én Uram, Jézus Krisztus nem szégyellte hordozni a kereszt gyalázatát miattam, akkor én sem fogom szégyelleni az ő evangéliumát. Adja Isten, hogy a Reformáció 550. évfordulója legyen számunkra egy erős ösztökéléssé, hogy ne szégyelljük az evangéliumot, amelyet a reformátorok újra felfedeztek, és amely a Reformáció által megújult egyházunk nevében is szerepel. Evangélikusok, legyünk evangélikusok! Evangélikusok, maradjunk evangélikusok! Evangélikusok, ne szégyelljük az evangéliumot

            Ne szégyelld az evangéliumot, Kedves testvérem’ Valld meg, és higgy benne Ilyen módon elkerülöd Isten haragját, és igazzá leszel Őelőtte. Ne szégyelld az evangéliumot, mert az Úr ezt mondja. „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, és is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10, 32) Ámen.